Nem találok szavakat magamra. Ha lennének sem akarnámmár elmondani őket a világnak. Talán csak suttogni halkan,hogy senki se értse, inkább érezze a zajban. Ne ígérd, hogyel fogsz rakni zsebre, előbb-utóbb úgyis elfelejtesz örökre.Próbálok élni. Lehetőleg úgy, ahogy senki más. Talán eza legtöbb, amit tehetek. Éljen a mindennapi szürrealitás,a menta tea, a kérdőjel, és a milliónyi gomb!Minden könyvem szélét kirágtam, szerintem ezért olyanerősek a csontjaim. Sokáig azt hittem, hogy a kéményekgyártják a felhőket és tényleg a mesékből meg az ablakzsiráfból tanultam meg mindent, ami az élethez kell.Utazni szeretnék bele a nagyvilágba. Itt hagyni mindent egycsütörtök délután, fogni a kis piros bőröndöt és titokban elindulni.Aztán minden reggel úgy ébredni, hogy nem tudom mi vár rám.Gyönyörködtet a forgatag, a kiszámíthatatlan meg az élmény.Időnként rám tör, hogy érdemes-e gondolkodni.Millió meg egy gondolat és érzés kavarog bennem.Rajongok a miértekért. Hullámvasútként változika hangulatom és te csak zuhansz velem.Hiányolom mostanság az értéket az emberekből. Halegközelebb arra járok, mindenkinek veszek egy napnyimóka és kacagást. Olyan nincs, hogy nincs. Annyi mindeneltörött és elveszett. Sajnálom, hogy így alakult.Gyere, aludjunk a városban,amelyik sohasem ébred fel.ihletet meríteni a káoszból. szóval nállam te csak ne akarj rendet rakni se kint sem bent.

na mostmár tényleg hiányolom a személyiséged. pontosítok nem téged.dehogy téged. hanem amilyen vagy. azt a furcsa érzetet amikor ott vagy. mert már semmi sem ugyan az. de ez az egy megmaradt még belőled.ez az egy az amitől tiszta a kép.