Szeretnék egy olyan házban lakni, ahol tetőteres szobám lehet. Szeretnék kinézni az ablakon, és ámúlva nézelődni, hogy innen fentről minden milyen más. Nézni a csillagokat és egy kicsit közelebb érezni magam hozzájuk. Csak pár percre is az én kis világomba ragadni. Csak egy kicsit. Mondjuk reggel. Hajnalban. Mikor minden még "szűz". Mikor a regegli harmat éppen hogy felszárad. Nézni, ahogyan a pici cseppek felszáradnak. Nézni, ahogyan a felhők közül fel tűnik a nap, s sugaraival fényességet ad a világnak. Elmerengni, hogy vajon miért lehetséges, hogy a hold és a nap ugyan akkor az égen legyenek. Csak nézni a hajnal szépségét. Elfelejteni, hogy az emberek rohannak és nem törődnek ezekkel. Lenni valaki aki bizony törődik ezekkel az apró dolgokkal. Ki akarok ülni a tetőre, és érezni a reggeli friss hideget. Érezni hogy ÉLEK. Életet meríteni ezekből a dolgokból. Onnan fentről biztosan egészen más a világ. Hiszen láthatnám a magas épületek tetejét. És mosolyognék meg kuncognék, hogy az egyik magasabb mint a másik, és hogy én látom őket. Szeretnék elnézni a távolba, és azon agyalni vajon az örökké tart? Vajon van- e dolog, ami örökké tart...?!.. Vajon a szavak, amiket majd a nap során indulatból dobunk valakihez az tart- e örökké? Vajon sebet ejtek- e velük valakin? Vagy csak péncélt tart majd és elsétál? Vajon miért futnak az emberek? Miért kell futni, ha a világ így reggel a hajnali órákban ilyen szép és békés? Talán azért, mert akkor ezt nem láthatnánk, mert olyan monoton lenne? Vajon gondol ezekre a parányi dolgokra még valaki? Senki más? Miért? Miért nem gyönyörködsz te is benne? Miért kell azon rágódni örökkön örökké, hogy milyen cudar ez a világ? Miért nem lehet a saját gondolatainkban ragadni csak fél percre is és csak az érzéseinkkel törődni? Miért... Miért nem?