éreznem kell hogy élek... valami nagyon hasonló elv szerint tengetem a napjaimat a saját elvem szerint.

néha csak úgy leülnék a világ kellős közepére, lógatnám a lábamat a földgömbről, és távcsővel figyelném az embereket. ja meg majszolnék valami csokit, hogy azért az agysejteim is dolgozzanak. tudom hogy nem tetszene amit látnék. a Nap rávilágítana a távcsőre, és az egyre homályosabbá válna a sok szennytől, és mély karcolásnyomok keletkeznének az üvegen. ez az emberi társadalom. az értékes embereket sosem nagyban fogod látni, hanem kicsiben, de mikor majd rájuk találsz, a szívedben fogják önmagukat kinőni.

Ne csak megszerezni tudj. megtartani is.

Úgy rájöttem hogy ez a blog nem is a napjaimról szólnak hanem arról sokkal mélyebb valamiről. úgy a pillanatnyi életérzésről és mindenféle zagyvaságról.

Megmondom őszíntén félek , rettegek attól az érzéstől ami rám óriási hatással van ha átélem. Ennek két véglete lehet ebben a pillanatban , csodásmesés kifejlet , vagy semmi. aki ismer tudja mit hordok itt összevissza.