Semmi de tényleg semmi ihletem nem volt írni... annyira a helyén volt az egész nyaram. Az embereket jobban érdekli a dráma és a szenvedés mint azt, hogy minden héten szinte megismételve minden szavamat leírom, hogy mennyire elvoltam és mennyire szárnyaltunk és mindenben részt vettünk. a nyárzáró volt talán az egyik legemlékezetesebb este... amikor tényleg minden annyira spontán ... bár mai napig nem értem,hogy fértünk el öten abban az ágyban... és kifeküdtünk a gát közepére nézni a szívecske alakú csillagot, négy biciklin hatan hazajönni és érezni a meleget amit a hűvös vált fel. Imádom, imádom az esőt...  és ezt az időt. Annyira hangulatos de félek az utolsó évtől annyi terv van annyira próbálunk egyszerre mindent a magunkénak tenni, hogy a végén rosszul sül el valami. De velünk ez nem történhet meg. Hivatalosan is Clau lesz a műsorvezető gólyabálon én pedig az egyik  zsűritag. Várjuk már. 
Néha mintha átbillennék egy olyan helyre  ami tompa és fáradt de mégis eleven. Nincsenek összefüggő egybe olvasztható mondataim csak betűhalmazok amiket legszívesebben egymásra pakolnék. Vagy csak elpakolnám őket egy nagy dobozba. Mindig csak más van. Másoknak a rohadt teste, rohadt lelke mások világfájdalma. Egyszer reményekkel tele majd sehogy. Ami mindent jobbá tesz, hogy rengeteg feladatom van ami leköt. Meg szerencsére  a biztosak mindig voltak vannak lesznek.  És Claudia egy tündér. Ő az én jobb kezem, jobb felem, egy igazi legjobb.
 Éreztem valami apró reménycsóvát , biztató porcelán kezet kapukat láttam nyitódni. És legszívesebben futnék a porcelán kezekbe de már megint nem. na inkább belevetjük magunkat Clauval az új tervünkbe . ma még írok erről : ) fantáziánk határtalan.